Félix Lajkó

Lajkó Félix csurig töltötte a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét, ráadásul úgy, hogy néhány hete már nem sok jegy közül válogathattam. Lehet, botorság úgy írni valakirol, hogy ot magát, a zenéjét sem ismerem igazán, de még a hegeduhöz sem konyítok semmit. De ilyen alapon a koncertre sem kellett volna elmennem, mégis ott voltam. Mondjuk úgy: belekóstolni valami olyanba, amirol csak sejtem, hogy nagyon jó. Úgyhogy, most meg írok. Arról az élményrol, amit szinte semmiféle várakozás, eloítélet nem befolyásolt.

Néha segít, ha a közönséget figyeli az ember, de jelen esetben a nézok összetétele alapján nehéz lett volna bármit is gondolnom. Meglepoen sok volt a – hogy mondjam szépen – a tini kor emlékét már csak halványan orzok aránya. Most ez vagy azért van, mert Lajkó tényleg akkora nagy muvész, hogy az idosebb korosztályt is simán zsebre vágta, vagy egyszeruen sok gazdag sznob szeret a MÜPA-ba járni. Mindkettoben lehet valami.

A koncert egyszeruen és nagyon finoman kezdodött. Kisétált a két csávó (Félixet Brasnyó Antal kísérte brácsán), egymás felé fordultak, és nagy átéléssel, halkan belekezdtek a „fütyülos” dalukba, az egyetlenbe, amit tényleg ismertem. Eros kezdés volt! A terem fantasztikus akusztikájának köszönhetoen minden egyes apró húrpöccintés hallatszott – pedig úgy láttam, egyáltalán nem voltak kihangosítva. Egybol beindult a varázslat: áhítattal hallgattuk!
A többi dal elemzésére esélyem sincs, hiszen teljes mértékben ismeretlenek voltak számomra. Ennek ellenére nagyon is tudtam élvezni a programot. Lajkó játéka teljes mértékben öntörvényunek tunt, ez pedig egy olyan tényezo, amit nagyon nagyra tudok becsülni a zenészeknél. Már abban az esetben, ha ez kivételes tehetséggel, technikai tudással párosul.
Nem mondom, közép tájt volt egy rövidebb periódus, amikor kicsit megszédített az idonként nehezen követheto hang orgia. Mint egy bokszoló, aki nagyon benézett egy brutális balegyenest, kábultan szédelegtem egy darabig (szusszanásnyit hunytam, na, de fogadni mernék, hogy nem én voltam az egyetlen), de mielott Lajkó rám számolhatott volna, talpra álltam, és onnantól kezdve tiszta fejjel élveztem minden egyes hangot.

Hogy milyen zenét hallhatunk, hát, azt bizony nem tudom megmondani. Tán valami okos ember kisegít. Gondban voltam: éreztem egy kicsi népzenét, egy kicsi klasszikust, de egyik sem volt igazán domináns. Jazz-t azt nem, illetve csak olyan értelemben, hogy a Vajdaság Paganinije nem sok falat emelt maga köré, és úgy tunt, hogy nagyon sokat és nagy átéléssel improvizál: csak úgy repdesett a vonóról leszakadt sok lószor! Futamai idonként azt az érzetet keltették bennem, mint ha egy gitárhost látnék, komoly „tekeréseket” mutatott be (miközben a brácsán kíséro társa ritmus gitárra emlékezteto módon „reszelt”).
Bár Both Mikinél pont a fordítottja áll fenn (úgy gitározik, mintha hegedun játszana), mégis sok párhuzamot érzek a két eloadó között. Szívesen össze is hoznám oket! Na, nem úgy….Bár Lajkó fazonja eléggé megrémisztett (pink színu, messzire fénylo, hegyes topán, rózsaszín t-shirt, szuk nadrág, Varnus Xaver-osan kidolgozott, hajlott felsotest, fejre meg még rosszabb: a frizkó egy hominger ukrán mukorcsolyázót is megszégyenített volna). Komoly megnyugvással töltött el, amikor 3 éves forma kislányát is megtapsoltatta a koncert végén.

Kaptunk egy kis ízelítot Lajkó citera játékából is. Mondanom sem kell, hogy ez a hangszer sem éppen úgy szólt a keze alatt, mint mondjuk a Kalákánál. Hol egy bendzsót, hol szitárt juttatott eszembe…
Ja, és persze nagyon vártam, hogy meg fog-e szólalni. Legalább egyszer. Naná, hogy nem tette. Pedig ahogy az alábbi bejátszás igazolja, feldobta volna a hangulatot! Szóval csendben volt végig, de amit a zenéjével elmondott, az is elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam: Lajkó Félixet hallva Bartók bizonyára elégedetten mosolyogna.
- B-oldal

Lajkó Félix nem blöfföl: ritkán beszél, mert szerinte minek. Rávettük viszont, hogy állandó kísérojével, Brasnyó Antal brácsással együtt jöjjön vissza a Makovecz-turné kedvenc helyszínére, játsszon csak nekünk. Hangvadászat és térzene a százhalombattai Szent István-templomban, ahol két húrcönögtetés között ugyan esett szó errol-arról, azért inkább a hegeduk meséltek.

– Mióta beléptünk, folyton pengeted a hegedut. Tesztelsz valamit?
– Lajkó Félix: Az akusztikát. Ez a legcsengobb az összes között. Márvány az alja, és az ritka. Itt szól a legszebben a zene az összes templom közül, ahol játszottunk. Gondoltam is rá, hogy ide egyszer még vissza kellene jönni. Hát itt az alkalom.
– Brasnyó Antal.: Én azt vettem észre, hogy amikor tapsoltak, az olyan volt, mintha egy csapat galamb rebbent volna fel a szárnyát csattogtatva. Nagyon jó akusztikájú hely.
A madárhoz szól a százhalombattai Makovecz-templomban. Színtiszta térzene.

– Van meghatározó élményetek a turnéról?
– L. F.: Két részletben játszottuk ezt a turnét, a második felét már nyár elején, májusban. A kis templomokban érezni lehetett, ahogy izzad a fenyo, a faanyag a hoségben. Jól megizzadtunk. Hogy is hívják ezt, na, olyan volt odabent …
– B. A.: Szauna.

– És valami kevésbé vegetatív? Olyasmire gondolok, amire ez a turné vezetett rá.
– L.F.: Azt láttam, hogy ahol vannak ilyen épületek, azokat általában szeretik az emberek. Nem járok sokat templomba, csak a turnéból következtetek. Úgy vettem észre, hogy ezt a százhalombattait is a magukénak érzik. És az fontos.

– Jelentenek valamit a Makovecz-épületekbe rejtett szimbólumok?
– L.F.: A fa anyaga, amit olyan sokat használ, önmagában sokat jelent, de nem szoktam az ilyesmit túlbonyolítani. Nem elemzem, amit látok. De legalábbis nem fogalmazom meg magamnak.
– B. A.: Minden épületnek egyedi hangulata, hangzása van. Itt cseng a fülemben a zene, ahogy a siófoki templomban szólt. Ilyen térben még a hangszer teste is máshogy rezeg.

– Miért vágtatok bele ebbe a projektbe?
– L. F.: A Horváth Laci eredetileg építésznek tanult. Érti, jegyzi ezeket az épületeket. A turné valójában az o ötlete volt. Nem írtunk új dalokat, ha úgy vesszük, ez a lemez a bokros lemez élo verziója. Ettol még önálló anyagnak érzem. Teljesen máshogy szólalt meg ugyanaz a zene a Makovecz-épületekben és a palicsi erdoben.

Lajkó Félix áprilisban indult tíz állomásból álló turnéra, amelynek állomásai egytol egyig Makovecz-épületek voltak: a makói Hagymaház, a sárospataki muvelodési ház, a lendvai színház, illetve olyan templomok, amelyek a világ építészeti kalauzaiban is megtalálhatóak: a paksi, a siófoki, a százhalombattai, a kolozsvári és a csíkszeredai templomok. A turné ötlete Félix menedzserétol, Horváth Lászlótól származik, és még Makovecz Imre életében született meg. Makovecz Imre halála után, november elején a turné anyaga lemezen is megjelent.
– A menedzser bedobta az ötletet, és csak rábólintottál?
– L. F.: Régebben is játszottam templomokban, nem ez volt az újdonság. Saját tapasztalat, hogy templomi helyszíneken a közönség is máshogy áll a zenéhez, nem kell a körítés. Nem akarok én megfelelni semminek. Azt játszom, amit tudok. Egy olyan csengo-bongó helyen viszont, mint ez a templom, jobban élvezem az egészet én is. Talán hosszabban is játszom.

– És a muvházak? Többször mondtad, hogy a muvházas koncerteknél nincs jobb.
– L. F.: Most azt mondom, inkább templomok. Lehet, hogy öregszem.

– Makovecz Imre mit szólt a turnéhoz?
– L. F.: Egyszer kora reggel találkoztunk. Fogalma sem volt arról, kik vagyunk és mit játszunk. Elmentünk hozzá az irodájába, és ott, a hallban improvizáltunk neki. Azt hitte, hogy egyszeru népzenét húzunk majd, meg talán egy énekesnovel képzelte el inkább a turnét, de errol hamar letett. Tanácsot adott, sorra vettük a templomokat, hogy vajon melyikben érdemes játszani. Aztán csak annyit mondott útravalóul: csináljátok.

– Milyennek ismertétek meg?
– L.F.: Jókat cigarettáztunk. Megörültünk egymásnak, ahogy a dohányosok szoktak. Igazi úriember benyomását keltette. Beszélgettünk Bartókról, meg arról, mennyire irigyelte azt az idos urat puha kalapban, kesztyuben, ahogy szekéren utazott faluról falura.
– B.A.: Úriember volt. Szerette a pálinkát.

– És az épületeit?
– L.F.: Tetszenek. Nem értek a részletekhez, de talán az a nagy dolog az o épületeiben, hogy képes volt mindegyikkel otthont adni azoknak, akiknek tervezte oket. Egyszeruen muködnek. Például Csíkszeredán a templom egy kemence. Kemence formájúra építette azoknak, akik ott élnek, állandó hidegben. Aztán ott a makói Hagymaház. És az emberek élik a tereit. Szerintem más nem is érdekelte.

- Magyar Nemzet Online