Vera Jonas Experiment

Jól titokban tartotta magát Jónás Vera a szélesebb budapesti közönség előtt egészen az október 5-i koncertig. Ám a fiatal gitáros-énekes-zeneszerző első lemezével most olyan névjegyet tett az asztalra, amely belépőt jelent számára a mai legjobb énekesnők elitklubjába.

Volt már nem egy magyar előadóművész hazai színpadon, akinek az életrajzában szerepelt, hogy kettős életet él Budapest és valamelyik nyugati nagyváros között. Jónás Vera pedig azok közé tartozik, akiknél ez a zenei világot tekintve is fontos. A londoni zeneiskolán szerzett dalszerző-oklevél nyoma ott van az összes szerzeményben, amelynek lelkesen ujjongva, füttyögve, bravózva tapsolt a Trafó teltházas közönsége szombat este.

Arányérzék. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezen az egyen áll vagy bukik egy zenei produkció művészi sikere. Ha először a zenét hallgatom, és utána értelmezem a dalszöveget, a mennyit mintha fontosabb lenne a mit kihívásánál. Befutott művészek sem mindig érzékelik, ha túl sokat akarnak kifejezni a rendelkezésre álló eszközkészlethez képest. Vera óriási előnye, hogy saját lehetőségeit tekintve hihetetlen magabiztos. Nagyon rendesen el vannak találva a számok. 4-5 szellemes akkord alkotta ostinato, itt-ott páratlanokkal fűszerezett metrumok - kész is, finom is. Óvatosan építkező, apró meglepetéseket tartogató dallamívek. Laurie Anderson és Joni Mitchell poézisét idéző szövegek (tökéletes angol prozódiával). A közönség erőfeszítés nélkül kapta meg a felfedezés örömét, köszönhetően a lebilincselő zenei megoldásoknak. A kapcsolat megteremtése után, a koncert közepe táján előadott, élő elektronikával kísért angol nyelvű performanszban Vera a művészi én felfedezésének kérdését boncolgatta, ami ekkor már az egész produkció koherens részévé vált - jó előkészítés, tudatos atmoszféra-teremtés, elmaradhatatlan hatás.

Ez a koncert is megerősítette azt a rögeszmémet, amely kissé talán szemellenzősnek tűnhet, de vállalom: popzenét jazz-zenészek tudnak a legprofibban játszani. Kezükben van a céltudatos gyakorlás rutinja, az „izom emlékezete". Fejükben pedig az a széleskörű asszociációs rendszer, amely fittyet hány a műfaji korlátokra. Az, hogy Dés András a ritmusszekció egyik főpillére, nem csak a Jazz+Az-os kezdeti idők miatt érthető: a nagyvonalú magabiztosság mindig a pillanat ihlette kreativitással párosul Dés játékában, a tőle megszokott, egyedi ütőhangszer-összeállításon. Csizmás András a frissen diplomázott generáció bőgőse, és két üdítő meglepetést is okozott. Egyrészt nagyon szerettem a hangszer klasszikus, vérbő, telt soundját a keze alatt. Másrészt olyan gyönyörű szólót produkált a koncert végén játszott Radiohead-feldolgozásban, ami külön tapsot is kapott a közönségtől.

Az este vendégeként Fenyvesi Márton lépett színpadra, akiről csak azért nem hallunk eleget itthon, mert jelen pillanatban is a European Jazz Masters Program ösztöndíjasaként járja Európa legjobb konzervatóriumait. Az Ablakos Lakatos és Junior Prima díjas gitáros stílusában nagyon szeretem felismerni azokat az elektronikával kísérletező jegyeket, amelyekkel először skandináv zenészek alkotásaiban találkoztam, és amelyek meghatározzák az európai kortárs improvizatív zene arculatát a XXI. században. Fenyvesi figyelmét nem tagolja szét, hogy a gitárjátékkal szinte egyidőben a potmétereket is tekeri. A koncert egyik csúcspillanata volt szólója a Not the Same című dalban - ekkor már senkinek sem volt kétsége afelől, hogy a J. V. Experiment maradéktalanul képes befűteni a koncerttermet. - Fidelio

Magyarországon sajnos kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy jobbára a televíziós tehetségkutatók kereskedelmi show-műsoraiból szerveződik a könnyűzenei utánpótlás. Jónás Vera első lemeze ilyen szempontból üdítő kivételt jelent, arról nem is beszélve hogy a Game című CD-jén meglepően kiforrott, egyéni és nem utolsó sorban igen jó számokat hallgathatunk.

– Bevallom, korábban nem hallottam a nevét a hazai könnyűzene szereplői között. Az interjú előtt hallgattam meg először a dalait – nagyon jók. Kezdjük egy tehetségkutatós kérdéssel: Hol volt maga idáig? Honnan került elő teljes fegyverzetben egy kiváló énekes-dalszerző?

– Nem tudom, milyen egy tehetségkutató, nem nézem őket, igazság szerint még tévém sincs. Ami engem illett, gyerekkorom óta szavaltam, táncoltam, színházaztam, énekeltem, tehát mindig színpad közelében mozogtam. Tinédzser koromban egy ideig úgy tűnt, mégis „normális” leszek. Az ELTE-re jelentkeztem társadalmi tanulmányok szakra. Nagyon jól éreztem magam a három év alatt, de közben ismét komolyan foglalkozni kezdem az énekkel, és a zenével. A diploma után úgy döntöttem, mégis a muzsika az igazán fontos számomra. Jelentkeztem egy londoni zenei főiskolára – fel is vettek, tavaly végeztem dalszerzés szakon.

– Sokan énekelnek, de kevesen írnak saját dalokat. Hogy dolgoztak a londoni iskolában?

– Két évig mindenki mindent tanult. Az énekórák mellett volt hangszerelés, zeneelmélet, -történetet is. Harmadévben szakosodtunk. Választhattunk a producer, film- és reklámzeneírás, hangszerelés, előadóművész szak között, illetve ami engem a legjobban érdekelt, a dalszerzés. Az utolsó évem erről szólt.

– Milyen módszerrel tanították a dalírást?

– Nagyon sok számot hallgattunk. Híreseket és kevésbé ismerteket, tanulmányoztunk olyan gigaslágereket, amelyek bonyolultabb zenei szerkezetük ellenére is rendkívül népszerűek lettek. Kielemeztük a szövegeket, a ritmikát, a harmónia meneteket, tehát az utolsó porcikájukig felboncoltuk ezeket a dalokat. Rengeteg játék volt, például a tanárom felírt egy oszlopban egymás alá néhányat a legkommerszebb dalszövegek részleteiből: I love you, I need you, és a többiek. Azt kérte, hogy írjuk mellé másképp, érdekesebben megfogalmazva ugyanezeket a gondolatokat. Rengeteg stílusgyakorlat jellegű vizsgám volt. Például feladat volt írnom egy rockszámot maximum két percben úgy, hogy egy gitár vagy egy zongora lehet csak a felvételen. Év végére nagy portfoliót kellett összeraknunk, minden szerzeményből felvételt kellett otthon készíteni, le kellet kottázni őket, és természetesen a dalszövegek sem hiányozhattak.

– Egyedül írta őket?

– Igen, de sokat dolgoztunk közösen is. Harmincegynéhány dalt kellett írnunk az év végéig, és ebből legalább hat-hétnek több szerző közös munkájából kellett megszületnie.

– Három év London, aztán diploma, és irány Budapest. Sok magyar fiatal ezt pont fordítva csinálja.

– Sokan nem értik, miért jöttem haza. Imádom Londont, mindig is az egyik kedvenc városom lesz, de az ott töltött három év egyáltalán nem volt idillikus. London kemény hely. Főleg egy diáknak, aki az iskola mellett rosszul fizetett részmunkaidős állások révén tartja fenn magát. Otthon főztem, szendvicseket vittem magammal az iskolába, a munkahelyre. Az iskola persze csodálatos volt. Ráadásul most sem érzem úgy, hogy eljöttem Londonból. Az én generációm számára már nem olyan egyértelműek a határok, mint a szüleinknek voltak. Soha nem mentem el igazán, és nem is jöttem haza. Most itt van több dolgom, mert van egy szuper zenekarom, felvettük ezt a lemezt és sokat játszunk itthon, de fellépek londoni klubokban is. Nekem bevált az ingázás.

– Hogy talált rá a zenészekre?

– Szinte magától alakult. Kint és itthon is volt zenekarom az elmúlt években.

– Kivel játszik a magyar trióban?

– Dés András ütőhangszeressel és Csizmás András bőgőssel, én pedig gitározom és énekelek, továbbá nyomkodom az elektronikai kütyüket. Emellett a lemezen és a lemezbemutatón is közreműködött remek gitáros barátunk, Fenyvesi Márton is.

– A lemez stílusa, igényes zenei és szövegi világa nem ígér azonnali, hangos közönségsikert. Semmi esetre sem tartozik a vásári tömegigényt kielégítő popzenék közé. Mire számít?

– Néha ránk húzzák a jazz jelzőt, mivel a fiúk abból a zenei világból érkeztek, de szerintem ez nem állja meg a helyét. Van egy saját énekes-dalszerzői stílusom, nem igazán lőttem be, hogy kinek készítettük a lemezt, azt sem tudom, mennyi fogy el belőle, azt meg főleg nem, hogy anyagilag mit jelent, de mindezekkel együtt szerintem ez egy populáris, szerethető zene.

– Nem is akar berobbanni a magyar poppiacra?

– Eszemben sincs. Szeretem a lassú építkezést, örülök, hogy két éve megvan a zenekar, mégis most készítettük el a lemezt. Tavaly is kijöhettünk volna vele, mert van elég dalom, de így lett igazán jó. Most lerakunk egy mérföldkövet, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

– Hol lehet élőben hallani a dalait?

– Nyáron fesztiválokon léptünk fel, és közben persze a lemezen is dolgoztunk. Voltunk Kapolcson, Szegeden, Veszprémben, sokfelé. Az ősz a klubkoncerteké. Szombaton a Trafóban játszottunk Budapesten. Novemberben erdélyi turnéra indulunk, amit már nagyon várunk; a karácsony előtti hetek pedig mindig pörgősek szoktak lenni. Januárban talán pihenünk egy picit, aztán újra itt a tavasz, kezdődnek a fesztiválok.

– Hol lehet kapni a lemezt?

– A koncerteken és online biztosan megvásárolható. A bolti terjesztést illetően még folynak az egyeztetések. A honlapomon és az ismert közösségi portálokon megtalálnak az érdeklődők.

– Így is megismeri a nagyközönség ezt a zenei világot?

– Bízom benne, de nem sietek. Az elején szóba kerültek a tévés tehetségkutatók – ilyesmiről szó sem lehet. Semmiféle vágy sem él bennem arra, hogy robbanásszerűen kerüljek be a köztudatba. Nem mintha gátlásaim lennének, vagy félnék a hírnévtől, viszont olyan fokozatosan szeretném felépíteni a közönségemet, ahogy magamat is. Mindennek megvan az útja. Ez a lemez most ilyen, én is itt tartok, de tudom, hogy nagyon sokat fogok még változni.

– Látja már a változás irányát?

– Nehéz megítélni, amikor az ember épp benne van. Visszatekintve arra, hol is tartottam pár évvel ezelőtt, azt látom, hogy akkoriban sötétebb világot jelenítettem meg a dalaimban. Kicsit befelé forduló, szomorkásabb hangulatú dolgokat írtam, amiben nyilván az is benne volt, hogy néha magányosnak éreztem magam Londonban. Keményen kellett küzdenem azért, hogy ott lehessek. Az újabb dalaim sokkal frissebbek, a fiúkkal is energikusabb irányba mozdulunk. Moldvai Márk, a lemez producere azt mondta, hogy mi tulajdonképpen stadionrock számokat játszunk, unplugged előadásban. Nincs dob, basszusgitár, van azonban ütőhangszer, nagybőgő, akusztikus gitár, de közben tépjük a húrokat. - MNO (Hungarian Nation online)

Singer-songwriter, looper and guitarist Vera Jonas guides us to a fresh and unique world of music. Original songwriting, powerful voice and sweet presence on stage. Personal songs performed with good taste, mixing live electronics (looper, delay) with fully acoustic instruments and sounds. Her sound has maturity and soul that's bound to be discovered. - Cluj 2015

Gelegentlich gelingt es einer Formation die Hörer zu überraschen, vielleicht sogar zu überwältigen. Dieses Kunststück meistert auch das Vera Jonas Experiment. Das erste Aha-Erlebnis stellt sich bereits ein, wenn man erfährt, dass es sich dabei um eine ungarische Formation handelt. Die zweite, weitaus größere Überraschung erlebt man, sobald das vierköpfige Ensemble seine Instrumente bedient: druckvoller, dynamischer Singer-Songwriter-Folk mit harmonischen Finessen, komplexen Arrangements – und mit der stimmgewaltigen Vera Jones eine exzellente Frontfrau. Keine Frage, das Club-Konzert des Quartetts hat das Zeug zu einer kleinen musikalischen Sensation. Sollte man sich nicht entgehen lassen! - Ingolstadt Jazz Tage

Jónás Vera és Jónás Vera Experiment nevű kvartettje tavaly ősszel robbant be Game című bemutatkozó albumával és azóta sincs leállás körülöttük. Először érkeztek az ötletes videók (Game, Cold Fire), az énekesnő megvalósította utcai mobilstúdió projektjét (a Netraul Milk Hotel támogatásával!) és most egy vadiúj, Wanted című négyszámos EP-vel jelentkezik (amiről az egyik dalt már bemutatta eltérő, élő verzióban a San Franciscó-i Cello Street Quarettel közösen). Lemezpremier most, élőben pedig holnap, november 22-én este az Akváriumban! - Recorder

Az Indexen lehet megnézni először Jónás Vera vadonatúj klipjét, ami a Gigglyhead John című dalhoz készült. „Azt hiszem, ez a kedvenc dalom a Game lemezről. Nagyon könnyen és gyorsan írtam, a címszereplő neve és karaktere teljesen spontán jött. Egy fura figuráról szól, aki bezárkózva él, elég bizarr dolgokat gyűjt, és magába roskadva próbálja megérteni a vlágot. A sztori fricskája, hogy folyamatosan kinéz a narráció Johnny mögül, és megjegyzi, amúgy ez az ember Te is lehetsz, meg én is. Valahol egy mélyre ásott alteregóm ez a fickó, aki a mai világ százszázalékos nyomija, fura és semmiképpen se trendi, inkább egy szerencsétlen útkereső. Azt hiszem (illetve remélem), hogy legbelül mindenkiben lakozik egy ilyen kis lúzer, aki folyton bénázik."
jonas vera
A klipben maga az előadó, Jónás Vera a főszereplő, rögtön két formában is megjelenik: egyszer egy bajszos irodai nyomiként robotol, másszor pedig kontyos dominaként gépel orrvérzésig. „Ez volt legbevállalósabb feladatom, hogy nem önmagamként, hanem egy tőlem elég távolálló férfi és nő szerepében jelenek meg a klipben."
A klipet Hosszú Gábor készítette stop-motion technikával, ami azt jelenti, hogy minden egyes jelenet egy-egy különálló fotóból készült, összesen 4000 képből állt össze a klip, két nap, két éjszakán keresztül folyamatosan fotózták a főszereplőt. „A külön beállított fotók egyrészt érdekes, kissé zaklatott mozgást adnak a karaktereknek, másrészt lehetővé teszik, hogy olyan mozgások is létrejöjjenek, amelyek a való életben nem létezhetnének."

Hosszú Gábor egyébként az Uzipov zenekarban énekel, innen ismerik egymást Jónás Verával is, ugyanis szomszédos stúdiókban dolgoztak. „A karaktereknél fontos szempont volt, hogy Verától teljesen eltérő személyeket hozzunk létre, így kelt életre Emil, a depressziós irodai dolgozó, és Claudia, a mindenkit lenéző, domina hajlamú titkárnő."
És akkor íme a videoklip, amit először az Indexen lehet megnézni:

A Game című lemezt, amin ez a dal is szerepel, az Independent Music Awardson az 5 legjobb „Adult Contemporary” lemez közé választották idén, novemberben kiadja a japán Whereabouts Records is Tokióban. (A teljes lemez meghallgatható itt.) A Jónás Vera Experiment jelenleg egy új négyszámos EP-vel készül, amit november 22-én az Akváriumban fognak bemutatni. - Index.hu

„A tolerancia apró lépésekkel és személyes élményekkel építhető fel egy közösségben” – mondja Jónás Vera, és a saját eszközeivel tesz is érte, hogy ez így legyen. Éppen ezért a szokásoshoz képest meglehetősen sokat beszélgettünk vele társadalmi kérdésekről, így megismerhetitek véleményét a nők helyzetéről, zenészek és politikusok ezzel kapcsolatos kijelentéseiről, és a menekültválságról is. Azért persze a zenéről is szó volt, a Jónás Vera Experiment új albumáról, a hazai zenei színtér helyzetéről és az énekesnő jövőbeli terveiről is olvashattok a tovább után. (Fotó: Talabér Géza)


Mikor döntötted el, hogy elsősorban a zenéléssel szeretnél foglalkozni?

Igazából soha nem döntöttem el, hanem csak vittek az események, egyik a másik után. Egy csomó minden érdekelt, érdekel ma is, és végül afelé mentem, ami a legjobban vonzott. Persze azért tettem lépéseket a zenei karrier irányába, például elmentem Angliába egy zenei egyetemre tanulni. Maga a zenekar is fokozatosan jutott el odáig, hogy lemezünk legyen, sőt, hogy egyáltalán zenekarnak mondhassuk magunkat. Szóval nem a kezdő lépés volt igazán tudatos, hanem inkább az utána következő folyamatok alakítása.

Sok White Stripes-t hallgattál, mielőtt megírtad a Tiger, Now-t?

Nem, egyáltalán nem hallgattam. Mondták páran ezt a hasonlóságot, de inkább a Walk Away című számra, amit Hunorral (a zenekar dobosa – a szerk.) ketten adunk elő, de már azután, hogy megcsináltuk, felvettük, és a videó is megvolt. Egy másik helyen kérdezték nemrég, hogy melyik a kedvenc duó-formációm, és akkor is azt mondtam, hogy igazából nem is nagyon ismertem a White Stripes-t korábban.

Térjünk rá a két más szerzőtől származó dalra, ami az albumon szerepel. Miért pont a Szél hozott, szél visz el?

Gyerekkoromban ez egy fontos dal volt, én is sokat énekeltem. És az a helyzet, hogy egy csomó dolgot megtervezek és kitalálok előre, aztán pedig jön az alkotói folyamat, előveszem a gitárt, elkezdek rajta pötyögni, és lesz valami. Ennél a dalnál az volt, hogy kitaláltam egy kromatikusan lépkedő akkordsort. Én egyébként nagyon csípem ezt a műfajt, ha izgalmas, és nagyon szeretem, mikor kicsit kifordíthatom magából az eredetit. Mindenki felismeri ezt a dalt, aki hallotta gyerekkorában a kilencvenes években, de mégis van benne annyi változtatás, ami érdekessé teszi.

És miért pont a Michelle a Beatlestől?

Ez szintén gyerekkoromból jött, főleg anyukám nagy Beatles-fan, sokat ment otthon, a szomszédok időnként át is kopogtak, hogy túl hangos. Ezt a változatot már nagyon régen kitaláltam, és visszataps számnak használjuk is a koncerteken. Nekem nagyon tetszik az, hogy a dalban dülöngél a zene, a bőgő játszik csak egyenesen, meg talán még valamennyire az ének is az, de a dob meg a gitár egy részeges összevisszaság. Hunor úgy is szokta játszani, hogy konkrétan ritmusra pakol, amit nem tudok megszokni, mindig csendes röhögőgörcsöt kapok, ahogy leejti mondjuk a dobverőt vagy a csörgőt. És úgy gondoltam, hogy ha már az új anyaghoz van kiadó (mert ugye szerzői kiadásban csak saját dalok lehetnek), akkor legyen Michelle is.

Lesznek egyszer magyar nyelvű dalaid?

Vannak magyar nyelvű próbálkozásaim, nem mondom, hogy túl jók. Elég álmodozó típus vagyok, sok mindent tervezek meg elképzelek, de csomó minden bekerülhet ebbe a rendszerbe, amire nem is gondoltam volna. Például a mostani állapotokat egyáltalán nem láttam előre. Nem gondoltam, hogy rövid szőke hajjal, bőrdzsekiben, tigrisekről meg vicsorgásról fogok zenét csinálni. De közben tökre örülök, hogy ez megtörtént. Szóval ennyi erővel mondhatom azt is, hogy el tudom képzelni, hogy lesz egy csomó magyar nyelvű számom, de egyáltalán nem látom most a rendszerben, hogy ez megtörténik.

Nemrég nyilatkoztad azt, hogy Budapesten most nagyon vibráló a zenei élet, és akár nemzetközi áttörést is elérhetnek egyes zenekarok. Kikre gondoltál?

Budapest Berlinből kezdi áthozni azt az avantgárd és kísérletező vonalat, ami szerintem borzasztóan izgalmas, és engem személy szerint nagyon érdekel. Ide tartozik például a JazzaJ, és más hasonló programsorozatok, egyre jobban épül ki ez a szcéna. Aztán vannak olyan zenekarok, akik eljutnak nemzetközi showcase-fesztiválokra. Nemrég voltam egy Cseh Tamás Program által szervezett konferencián, ahol az volt a téma, hogy legyen-e megint zenei export iroda. Azt gondolom, hogy alakulóban van egy szándék, hogy a magyar könnyűzenének legyen nemzetközi ismertsége és elfogadottsága, sőt, sikere is. A filmes szakmában ez már nagyjából megvalósulóban van, és bár a zenében ez egy kicsit máshogyan működik, szerintem itt is van esély a sikerre. Azok a zenekarok, amik itthon főleg angol nyelvű, izgalmas zenét csinálnak, megállhatják a helyüket külföldön is.

Sokan meg pont azt mondják, hogy leáldozó időszak van a petőfis felfutás után. Mit gondolsz erről?

Ez egy másik dolog, mint hazai zenekarokat külföldön ismertté tenni. A Petőfinek annak idején volt egy nagyon bátor próbálkozása, hogy megmutassa az undergroundnak számító produkciókat, és nem csak a tehetségkutatók győzteseire kell odafigyelni, hanem a Kispál király, és Péterfy Bori cool. Ez egy nagyon erős löket volt, ami évek óta szorul vissza. A mai Petőfi már egy egészen másik történet, és a jelek szerint minden bizonnyal még inkább az lesz a jellemző, hogy az underground dolgok kiszorulnak.

Péterfy Bori is ugyanezt mondta nemrég.

Mert abszolút így van, bekapcsolod most a Petőfit, és nagyjából olyan, mint a Class FM. Van még egy-két undergroundnak nevezhető zenekar, ami megjelenik a rádióban, de például nekem szinte esélytelen bekerülnöm. Most pont volt egy dal, amit a magashegyis Fodor Máriusszal csináltunk, eredetileg egy reklámhoz, tök mainstream, popos szám, rögtön be is került a rádióba és szanaszét játszották. Viszont mikor megjelent a Tiger, Now!, vagy Artisjus-díjat kaptam, fel sem merült, hogy játszanának. Szerencsére nem vagyok ettől túlzottan elkeseredve, így is sokan ismerik a zenénket.

Érdekes, mert a kritikusok viszont nagyon elégedettek voltak a lemezzel. Nyilatkoztad azt, hogy a londoni sok problémával tarkított időszak után most kiegyensúlyozottabb az életed, amitől ritkábban gondolsz a dalszerzésre. Hogyhogy mégis ilyen jól sikerült az album?

Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam a lemez sikerére. Ez egy sokkal nehezebb szülés volt, mint a Game, máshonnan jöttek ezek a dalok. Egyébként vannak rajta olyanok is, amik még Londonban születtek, az Over and Over Again, vagy az Ordinary-nek az első kétharmada, és a Walk Away is, csak ezeket sokáig tartogattam itthon. Most nagyon a tenyerén hordoz a sajtó, és ez jól is esik, jó visszacsatolás számomra. Nem vagyok mindennel teljesen elégedett, nem is voltam még soha, de nagyon sokat dolgoztunk a lemezen, és szuper, hogy azt kapjuk rá, hogy jó és értékes. Másrészről viszont a belső vívódások meg a nagy kérdőjelek ugyanúgy ott vannak bennem. Mindenesetre próbálom élvezni, hogy ez egy alkotói folyamat eredménye, és meg kell tanulnom minden külső dolgot kizárni belőle.

A koncerteken sem érzed a fejlődést?

De, abszolút. Sokkal többen ismernek és hallgatnak minket, folyamatosan bővül, épül a zenekar közönsége, meg a zenekar is egyre jobb, folyamatosan fejlődik. A kezdetektől fogva hiszek a lassú építkezésben, és úgy érzem, hogy most fölfele megy az egész. Azt nem tudom, hogy mi fogja meghozni azt, hogy valami igazán nagy dolog történjen, ilyeneken nem is gondolkozom.

Februárban részt vettél egy beszélgetésen, ami a nők magyarországi helyzetével foglalkozott. Mi a véleményed erről annak tükrében, hogy láttad, hogy Nyugat-Európában mi a helyzet?

Nem csak a nők helyzete más Nyugat-Európában, mint itt, hanem nagyon sok minden más is. Nekem komolyan küzdenem kell a saját érvényesülésemért, és sokszor van az, hogy meghívnak egy beszélgetésre vagy díjátadóra, és egyedül vagyok ott nő, vagy maximum ketten-hárman vagyunk, száz férfi mellett. Nem azt mondom, hogy fele-fele a nemek aránya a zeneiparban, de azért ez nem tükrözi a valóságot. Folyamatosan érzem, hogy tolnom kell azt, ami és aki én vagyok, és hagyni, hogy majd ez valahol áttörjön. A zenémben van egy csomó erő, amit én külföldön sok zenekaron látok, és nagyon tetszik is, itthon viszont az még egy kicsit fura, hogy ez egy nőtől jön. Hogy egy csaj bőrdzsekiben nyomja, közben meg gitározik, satöbbi. Egy kicsit még kiveri a biztosítékot. De verje is ki, szerintem ez tök jó.

Ha már itt tartunk, mit szóltál Ákos női szerepekről alkotott véleményéhez?

Nem csak erre reagálnék, hanem Kövér László szavaira is, aki szintén beszélt erről. Én nagyon szeretnék majd gyerekeket szülni és családot alapítani, ez abszolút benne van a jövőképemben, és emellett nagyon szeretek zenélni is, szeretem a hivatásomat, a zenekaromat, a menedzsmentet, mindenkit, aki körülöttem él és dolgozik. És úgy látom, hogy amikor majd ezt a két dolgot össze kell egyeztetni, az elképesztő kihívás lesz. Ezekben a nyilatkozatokban az zavart engem, hogy nem tudtam rájuk vállat rándítani. Azt mondani, hogy ez egy hülyeség, és továbbmenni, hiszen ez egy bántó dolog, ellenem szól. Én például most is férfi nőgyógyászhoz járok, de ő nem szól bele abba, hogy az én méhemnek épp mi lenne a feladata, meg hogyan viselkedjek. Nekem van, neki meg véleménye van. Szóval ha egy férfi megmondja, hogy szerinte nekem mit kéne csinálnom, hogyan kéne a nőiségemet megélnem és alakítanom az egy abszolút nem fair dolog. Ugyanennyire igazságtalannak érzem, amikor egy érzékeny pasira a gyenge vagy puhány jelzőket használják.

Az gondolkoztat el, hogy basszus, hogy lehet ma egy nőnek kezelni ezeket a dolgokat, a társadalom hogyan segíti hozzá az embert a gyerekvállaláshoz, a nők és a férfiak együtt hogyan építik fel az életüket, hogy mindenki részt vállaljon minden családi és egyéb feladatban. Nem Ákoson ugrálnék éjjel-nappal, mert így az viszi el az energiámat, hogy valakire haragszom, és nem az, hogy miért tud egy ilyen mondat ekkora körben ilyen fontos érzelmeket kiváltani. Azért, mert még dolgunk van vele. Nagyon fontos ezt felismerni és cselekedni.

Meglehetősen aktív vagy társadalmi kérdésekben, ott van például a Street Studio Hungary, vagy az, hogy a menekültválság idején befogadtál egy iráni lányt pár napra. Honnan jött ez?

Van egy társadalmi tanulmányok diplomám, nem annyira szerettem egyetemre járni, de azt gondolom, hogy ez egy jó irány volt nekem. Mondjuk a Street Studio Hungary-nek a szervezésében és összerakásában biztosan nagy szerepet játszott az, hogy ilyeneket tanultam, és végül antropológiából írtam a szakdolgozatomat. Azt gondolom, hogy a tolerancia apró lépésekkel és személyes élményekkel építhető fel egy közösségben: egy családban, egy városban, egy országban is. Soha nem láttam magamat nagy vezetőnek, politikai befolyással rendelkező embernek, ez nem is annyira érdekel, én az egyéni szinten való apró változásokban és kapunyitásokban hiszek. Az utcai stúdió egy ilyen projekt, ezért is tetszett. Amerikai ötlet eredetileg, aminek az itthoni verzióját a Snétberger Intézet roma diákjaival valósítottam meg. Azt gondolom, hogy a romákkal való ellenérzését a magyar társadalomnak nem tudom úgy megváltoztatni, hogy zászlókkal kimegyek, hogy legyél peace és toleráns. Személyes élmények kellenek.

Személyes tapasztalatod is van ezzel kapcsolatban?

A Nyugati téren egyszer ültem egy kávézóban az anyukámmal, és elment mellettünk egy meleg pár kézen fogva, aztán meg megcsókolták egymást, mire anyukám teljesen lehidalt. Pedig ő egy abszolút nyitott, érdeklődő, világot látott ember, de teljesen megértem azt, hogy akkor még nem tudott ezzel mit kezdeni. Aztán amikor megismerte az első meleg párt, aki a családunk barátja lett, akkor szépen lassan átlátta a helyzetet, és utána már nem volt ez olyan idegen dolog a szemében. Ugyanez van a menekültekkel is, az egy teljesen UFO népség az átlagember számára. Csak annyi kellett volna, hogy az emberek odavigyenek mondjuk egy üveg vizet, és máris megtört volna a jég, és az a sok gyűlölködés – és tényleg néha szörnyű volt látni, hogy milyen agresszió van emberekben – egy kattanással megváltoztatható lett volna.

Csak nem biztos, hogy az volt a cél, hogy béke legyen. Nem cél a politikában sem, hogy jobb és bal oldal valami olyasmit csináljon együtt, ami valahova előre visz, hanem a forrongás a cél, és az, hogy az emberek a kanapékról megmondják, hogy kinek mi a dolga, mit kell csinálnia. Ugyanígy van a nőkkel, a romákkal, vagy éppen a menekültekkel kapcsolatban. Nem feltétlen tüntetni kell, az is tök fontos, de egy másik kérdés. Tenni kell apró lépéseket azért, hogy változás legyen. És lehet, hogy ha beszélsz egy menekülttel két szót, kiderül, hogy ezer emberi szálon tudtok kapcsolódni. Így talán fel lehet ismerni, hogy ezek az emberek bajban vannak. Nem gondolom, hogy nekünk, kis embereknek kéne megfejtenünk, hogy mit kell kezdeni velük, ezért vannak a vezetőink. A mi dolgunk a saját szintünkön cselekedni, embernek maradni, és ha tudunk, segíteni.

Mit gondolsz arról, ahogy Európa megpróbálja kezelni ezt a helyzetet?

Nem nagyon követem a politikát. Van benne egy pár dolog, ami nagyon kiveri nálam a biztosítékot, de nem annyira figyelek oda, mert úgy érzem, hogy csak elfáradok tőle, és a lényegről elveszi a figyelmet. Így vagyok az európai és a világpolitikával is. Viszont egy cikkben azt olvastam, hogy amikor megérkeztek a menekültek, akkor nem a menekültválság találkozott Európával, hanem Európa válsága találkozott a menekültekkel, és ezzel teljes mértékben egyetértek. Megjelent többszázezer ember, akik nem csak úgy becsöngettek, hogy bocs, tegnap indultunk és ma reggel megérkeztünk, hanem hónapok óta úton voltak, és Európa csak ült, hogy akkor most mit csináljunk. Konszenzus és koncepció zéró, mindenki Merkel ellen beszélt, plusz ott a dublini egyezmény, amiről nem is értem, hogy hogy gondolták. És persze ki a bűnbak? A menekült, aki nem akar beregisztrálni, mert attól fél, hogy visszaküldik őt a magyar vagy görög határra, ha ezt ott megteszi. De őket utáljuk, mert nem akarják követni a szabályzatot. Ez egy nagyon komplex sztori volt, és az is az, hogy nekik miért kellett eljönniük a hazájukból, miért van ott háború.

Az viszont nagyon erősen kiütközött belőle, hogy Európa nem annyira egységes, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen. Nem működik az Uniós együttműködés, széthúzás van, és nincs összhang. Azt kéne szerintem itthon megérteni, hogy lehet mindenkire ujjal mutogatni, de a mi saját szintünkön nagyon fontos, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Ugyanúgy, ahogy a hajléktalanokkal, a mélyszegénységben és az éhezésben élőkkel kezdenünk kell valamit. Nagyon sok ember tudna segíteni, már azzal is, ha nem a kukába dobja a ruháját, vagy a megmaradt kaját. Ezek az apró dolgok azok, amik egy jól működő társadalmat fel tudnak építeni, és tetejére egy olyan vezetőt tudnak majd állítani, aki rendesen meg tudja szervezni, hogy mit kell csinálni. Lehet a politikusra mutogatni, de mi választottuk őket, ők a mi termékeink, akár rájuk szavaztunk, akár nem. Ezért nem is megyek bele soha konkrét személyeken való rugózásba, mert teljesen elveszi a fókuszt a lényegről.

Visszatérve könnyedebb témákra: Londonban nem kérdezték meg tőled, hogy van-e valami közöd a Jonas Brothers-hez?

Dehogynem, sőt, itthon is megkérdezik időnként, és természetesen mindig mondom, hogy van közöm hozzájuk.

Ezzel a típusú zenével meddig lehet eljutni szerinted itthon és külföldön? Elérhetsz mondjuk olyan szintre, mint a Wellhello vagy a Halott Pénz?

Magyarországon nem, de külföldön szerintem igen. Persze szuper lenne, én élvezném, ha itthon is nagy sikereket tudnánk elérni, de ez tényleg nem túl valószínű. Külföldön azt gondolom, hogy nagyobb lehetőségek vannak, de mondjuk sokkal több is a jelentkező. Én mindig nagyon örülök annak, hogy jönnek az emberek a koncertre. Aztán, hogy mennyire tudunk megnőni, és az mennyivel lesz nagyobb kihívás és siker is egyben, majd kiderül. Az biztos, hogy én tolom, mint állat. - Lángoló Gitárok

Jónás Vera énekes-dalszerző-gitáros azon kevesek egyike, akik valóban tanulták a dalszerzést, és nem csak ösztönökre hagyatkozva mívelik azt. A Jónás Vera Experimentnek egyre jobban híre megy a világban, Vera idén még Japánban is járt. Az utazásról, a zenekarról és egyéb zenés projektjeiről is mesél az alábbi interjúban.


Jónás Vera életében a zenélés viszonylag későn kezdődött el, de az ért nem a „semmiből” indult. Apukája hobbizenész, zenegyűjtő, otthon mindig szólt a zene, – Beatles, Hendrix, Syrius – tőle örökölte a zene szeretetét. Azt mondja, kicsi korában már szeretett léggitározni Shania Twainre, de a valódi gitárt sosem tanulta. Aztán tinédzserkorban jött egy belső hang, ami azt mondta, hogy tudna számokat írni ha akarna – de akkor még nem akart. Már egyetemista volt, amikor elkezdett zongorát tanulni és komolyabban énekelni, diploma után pedig fejest ugrott a zenei életbe. Londonban tanult zeneszerzést, emiatt sokáig kétlaki volt, ingázott Magyarország és Anglia között. Ez mostanra megszűnt, mivel a Jónás Vera Experiment egyre népszerűbb itthon, egyre több felkérésük van, annyi, amennyi miatt már megéri itthon maradni. “Az elmúlt 5 év hullámvasút volt, össze-vissza mindenhol voltam egyszerre, most kicsit jól esik egy helyben lenni” – mondta.

Én először a BalconyTV-s felvételt láttam az Experimenttől, és teljesen le voltam nyűgözve, elhatároztam, hogy vele mindenképp le kell ülni beszélgetni. Amikor bátorkodtam felhívni nem vette fel, de egyből válaszolt sms-ben: Japánban vagyok, írj e-mailt. Amindenit! – gondoltam, nem is tudtam, hogy ez a zenekar már ilyen menő, hogy Japánban is fellépnek. Amikor találkoztunk egyértelműen ezzel kezdtem:

Milyen volt Japán, hogy sikerült eljutnod oda?

Jónás Vera: “Egymásra bukkantunk egy Japán kiadóval aki elkezdett nézegetni és lájkolgatni a facebookon, és írtam neki, hogy érdeklődik-e. Mondta, hogy abszolút, tökre tetszik neki a zene, és szívesen dolgozna együtt. Úgyhogy a debütáló lemezünket, a Game-et kiadta tavaly októberben, és persze mondta, hogy nagyon szeretné ha kimennénk játszani. De ez nem egy olcsó mulatság, ezért pályáztunk, és nyertünk, úgyhogy ki tudtam menni – egyedül – egy 5 koncertes turnéra. Én ilyenkor mindig szeretek kollaborálni, új embereket megismerni, és mivel a zenekart nem tudtam kivinni magammal, szerettem volna minél több emberrel együtt játszani, akár úgy is, hogy megtanuljuk egymás számait és azokat játszuk. Ebből végül az lett, hogy szerveztek nekem egy komplett zenekart kint, akiket számat tátva hallgattam; az összes számomat úgy ahogy van, A-tól Z-ig megtanulták. Izgultam előtte nagyon, mert csak egy próbára volt lehetőség, és mégiscsak egy egy órás anyagot kellett összerakni, de annyira precízen megtanultak mindent, hogy nekem csak dinamikai és stilisztikai dolgokról kellett instrukciót adnom. Minden arrange-t, minden kiállást tudtak – elég varázslatos volt.”

Mi volt a benyomásod az országról?

JV: “Borzalmasan rendben van az ország. Nagyon pontosak, nagyon precízek, de a tekintélyelvűség és „énvagyokakirály” érzés nincs meg. Rendkívül alázatosak, kedvesek, tisztelettudóak az emberek, néha már túlságosan is. Azt hidtem hogy ezt talán megjátszák, meg csak a szállodákban viselkednek így, de ahogy másokat is figyeltem láttam, hogy ez nem így van. Itt ez a módi, mindenki nagyon tisztelettudó a másikkal. A koncertre is ha eljönnek figyelnek, csendben hallgatják végig, és a végén nagyon jó visszajelzéseket is adnak. Persze volt fotózkodás, meg peace jel, meg ami kell, utána széjjel spamelték az üzenőfalamat facebookon, de nagyon kedvesek és mindenki nagyon örült, hogy ott lehetett. Csodálatos érzés, hogy ott vagy egy idegen országban a föld másik oldalán, ahol még sosem hallottak rólad, és mégis a zenédre ugyanúgy rezonálnak, mint az otthoni kedvelőid.”

Ezek után az ember azt gondolná, kicsit lehangoló hazajönni Magyarországra, de azt mondja, ő szereti az itthoni “rendezett káoszt”, és a két heti rizs-koszt után felüdülés volt az itthoni konyha. Az élmény, hogy a saját számait teljesen ismeretlen távol-keleti zenészekkel játszhatta el felfrissítette a zenéjét, és olyan új inspirációkat adott, amiket itthon nem lehetett volna megszerezni. Az új élményekkel gazdagodva folytatódik a munka az Experimenttel, akikkel most úgy érzi, a sok évi kétlakiság után végre megtalálta a biztos pontot, a zenekart, akikkel lehet fejlődni, hosszú távra tervezni. “Most úgy érzem, hogy megint egy burjánzó, nagyon kreatív időszakunkban vagyunk, sokat próbálunk és folyamatosan születnek új dalok.” – mondja.

Hogyan születnek az új dalok?

“Ezt nehéz szavakban elmondani, olyan ez, mint amikor egy puzzle-nek beteszed az utolsó darabját. Van egy dal kezdemény, egy fél vagy háromnegyed szám, amit gyúrok már egy ideje, de még úgy érzem, hogy valami hiányzik. Ilyenkor odaviszem a fiúk elé, és ők egyből tudják, hogy mi kell még bele – az olyankor egy fantasztikus érzés. Olyankor az ember megérkezik. Persze én vagyok a diktátor! (nevet) Mivel én vagyok a zenekarvezető, nekem van vétójogom, és végül én mondom ki a számra, hogy igen, vagy nem. De úgy érzem, hogy ahogy telik az idő egyre jobban összeszokunk és egyre kevesebb vétóval élek.”

A zenekar tehát pörög ezerrel, de Vera nem csak ezzel foglalkozik; egy nagyon izgalmas projektet is vezet, a Street Studio Hungary-t. Ez egészen 2012-ig nyúlik vissza, amikor is részt vett egy, az amerikai külügyminisztérium által szervezett tehetséggondozó programban. A OneBeat nevű programban 32 zenész vett részt a világ minden tájáról, és négy héten keresztül együtt zenéltek a legkülönbözőbb stílusokban és hangszereken. A floridai workshopot egy 16 állomásos amerikai turnéval fejelték meg. Itt fogant meg benne a Street Studio ötlete, ami nem csak zeneileg izgalmas, de lehetőséget ad különböző emberek és kultúrák egymás mellé állítására.

Az ötlet maga egszerű: kitelepülnek az utcára rengeteg hangszerrel, csábítanak minden járókelőt, hogy zörögjenek valamit a mikrofonba az ott lévő hangszerekkel, majd ezt felvéve ügyes producerek először loopokat, később számokat faragnak a felvételekből. Mindehhez persze rengeteg erőforrás kell, ezért összefogtak a Snétberger Zenei Tehetség Központtal, és együtt, közösségi finanszírozást is bevetve juttaták el a projektet néhány városba Magyarországon.

JV: „Voltunk több városban Magyarországon, és igazából féltünk, hogy milyen lesz ezt itthon megcsinálni. Mindenki azt mondta, hogy jajj a magyarok azok milyen befordultak, bezzeg az amerikaiak mindenben benne vannak. Ehhez képest amikor azt gondoltuk, hogy nem lesz senki, és még zuhogott is az eső, akkor is ott álltak, és le se lehetett vakarni őket a cuccokról. Már pakoltunk volna el, de a srácok még erősködtek, hogy még egyszer bele akarnak fújni, vagy még egyszer az ukulelén valamit le akarnak fogni. A zene tényleg egy olyan kommunikációs eszköz, ami nem ismer semmilyen határt, nem kell ahhoz magas szinten játszani, hogy örömet tudj okozni magadnak és másoknak. Szóval ennyit arról, hogy a magyarok befelé fordulóak.” - KERET

Június 19-én a Müpában a Jónás Vera Experiment lép fel a Hey, June! fesztiválon. A koncertről és az elmúlt évről Jónás Verát faggattuk.

Két évvel ezelőtt jelent meg veled az első interjú itt a Librariuson, akkor a második nagylemezetek felvétele előtt voltatok. Akkor azt mondtad, hogy nem látjátok még a végét, de az látszódik, hogy bátor vállalkozásba fogtatok. A Tiger, Now! már több mint egy éve megjelent, hogyan tekintesz most vissza erre a lemezre?

Nagyon szeretem a Tigert, még mindig. Az elkészülés után borzasztóan elfáradtunk, kicsit el is kellett tőle távolodnom, hogy pár hónap után újra meg tudjam hallgatni. Sok dolgot hozott ez a lemez, nem számítottunk ekkora sikerre. Nekem inkább érdekes azt látni, hogy a már 6 éve működő zenekart milyen sokan csak most kezdik megismerni. Azt hiszem ez a nyitás nem csak zeneileg történt meg, hanem bennem is valami elindult, bátrabb vagyok mint eddig valaha és ez szuper érzés.

Már két évvel ezelőtt sem unatkoztál, azóta viszont még jobban felpörögtek volna körülötted a dolgok. Díjakat kaptál, fesztiváloztok, turnéztok, a Eurosonicon képviseltétek Magyarországot, részt vettetek a Nagy-Szín-Padon, közben pedig a posztjaid végén visszatérő elköszönés az, hogy „megyünk tovább”. Hogyan lehet bírni ezt a pörgést?

Nagyon jól. Iszonyúan élvezem a sűrűséget, úgy érzem hatékonyabb és jóval összeszedettebb vagyok, ha sok dologra kell figyelnem. Emlékszem gyerekkoromban minden nyarat végigunatkoztam és arról álmodoztam, hogy felnőttként már nem kell majd a nagyszülőkkel a Velencei tónál hűsölni, hanem elfoglalt ember leszek. Na, ezt élem most.

Remixlemez és élő felvételeket tartalmazó EP is megjelent a második lemezetek után. Mit gondolsz, mi lehet a szerepe ezeknek a különleges lemezeknek és mit mond ezekre a közönség?

Mindig is szerettem ha egy előadó változatos dolgokat mutat magából, nekem is szükségem van rá, hogy több oldalát hozzam ki a zenémből. A remixlemez nekem óriási mélyvíz, kiadtam a kezemből az irányítást, ez nem jellemző rám. És minden félelem ellenére elképesztő dolgok születtek. Jó sok dal került új ruhába, negyedévente jelennek meg online felületeken, olyan mint 4 EP egy év alatt.

A Nagy-szín-pad versenyen idén a döntőbe jutottatok. Mennyi esélyt adtál ennek, milyennek láttad a versenytársakat, és milyen tanulságokkal zártátok a versenyt?

Nagyon örültem, hogy bekerültünk az idei versenybe. Őszintén szólva a versenygés részét nem szerettem, de szerencsére ezzel nem voltam egyedül. Én soha nem voltam tehetségkutatón, dalversenyen vagy bármi olyan megmérettetésen, ahol a közönségemet buzdítva kellett volna bizonyítanom. Ennek ellenére engem kicsit sokkolt, hogy mennyi ember szavazott ránk. A döntőbe jutás volt a cél, ez össze is jött, a döntőben már csak buliztunk igazából, egyértelmű volt Lóciék győzelme. Azon az estén volt egy stáb megbeszélés, ahol mindenki köszönetet mondott mindenkinek, rendkívül barátságos volt a közeg, el is mondtam, azt kívánom, hogy ez a hangulat és összetartás jellemezze az egész művészvilágot. Mindenki keményen dolgozott, jól zenélt és örült a másiknak, szuper élmény volt.

Az Aranyélet második évadára a főcímdalt te értelmezted újra. A dal eredeti előadója, a Fülöp Pétert takaró Fancy Dress Party kissé más közegből érkezett, mint te. Jelentett ez nehézséget? Mennyire volt könnyű rákapcsolódnod erre a dalra?

Nagyon inspirált a feladat. Felhívtak, hogy találjak ki valamit a dalra, nekem egyértelmű volt, hogy sötétebb világot szeretnék kevésbé hangszeres, inkább vokálos megoldásokkal. Otthon felvettem valamit idő hiányában és elküldtem. Másnap hívtak, hogy a beküldött ötletek közül az enyém a legrosszabb minőségű, de ez tetszik nekik a legjobban, úgyhogy csináljam meg rendesen. Onnan indult a keményebb meló, Fodor Máriusszal raktuk össze a végleges verziót.

A Müpában koncerteztek június 19-én a Hey June! keretein belül, ezeknek a koncerteknek pedig elmaradhatatlan kelléke a különleges látvány és a vendégművészek. Mivel készültök erre a koncertre?

Úgy döntöttünk ezt a koncertet teljesen kiemeljük az eddig játszott koncertek mellől és újragondoljuk az eddigi repertoárt. A leghíresebb dalok mellett előhúzunk ősrégieket, sőt még az említett remixlemezből is mutatunk valamennyit. Az épület legjobb akusztikájú terme a Fesztiválszínház, ezt teljes mértékben szeretnénk kihasználni. Vendégünk Vranik Krisztián, aki izgalmas zaj-hangképeivel a terem egészét megszólaltatja majd és ehhez társul hangmérnökünk, Bartha András zseniális látványterve, melyben minden színpadi tér mozgásba lendül és vetítő felületté változik majd. Hívtunk egy három tagú vokál szekciót, akik minden a lemezen fellelhető plusz éneket megszólaltatják. A ruháról már nem spoilereznék, csak annyit mondok, Nyulasi Lili zseniális tervezésében állok majd a közönség elé. Igazi repülős koncert lesz. Alig várom.

Bámulatosan sokféle helyen koncerteztetek már. Volt olyan, ami hasonlított bármilyen szempontból a Müpára? Vagy hogyan lehet egy ilyen szituációra felkészülni?

Szerencsésnek érzem magam, mert rengeteg féle helyre hívnak minket játszani. Ehhez nagy nyitottsággal kell a színpadon állni, mert zsákbamacska, hogy mit tudunk kihozni a közönségből. Ha például csendesen borozgató, kertben üldőgélős minifesztiválra hívnak, oda egészen más energiákat kell megmozdítani, mint egy hangos fesztivál színpadán. És azért vagyok szerencsés, mert ezzel a zenekarral ezt meg tudom csinálni. Érzékeny és intelligens zenészek vesznek körül, akikkel öröm a színpadra lépni, bármi történik megtartanak. A Müpában bársonyszékekbe süppedő emberek fognak minket várni, arra készülünk, hogy megemeljük őket.

A Müpa-koncert másnapján leszel 30 éves. Mit tervezel aznapra? És a következő évtizedre?

Szülinapomra kértem a családomtól egy új bringát. Azt remélem aznap tekerek egy nagyot, majd azokkal leszek, akik fontosak. A következő évtizeden még nem gondolkodtam el, még túl fiatal vagyok, hogy a harmincas éveimen rágódjak (nevet). - Librarius

Auch 2017 berichtet Rockpalast wieder vom niederländischen Eurosonic Festival. Im Fokus stehen diesmal Interpreten aus Portugal, die wir Euch ebenso wie viele weitere spannende Newcomer aus unseren Nachbarländern präsentieren. In dieser Folge unter anderem mit Palace Winter, Vera Jonas Experiment, Bandmaster, J.C. Satan und Glockenwise. - Rockpalast

During the Eurosonic Noorderslag (ESNS17) Festival in Groningen/The Netherlands, I had the great pleasure to talk with Vera Jonas from Hungary. She came with her band called Vera Jonas Experiment the long way from Budapest for playing three shows on ESNS17. Her music is best described as music from the soul and for the soul and the feet. Her style includes many ingredients, like singer-songwriting, indie, jazz, experimental, soul, funk and sweet melodies. Her latest album “Tiger, Now!” was released in April 2016. Her first show here in Groningen during ESNS was recorded by the german tv WDR for the legendary music show “Rockpalast”. Please enjoy a very special interview I had with her on a cold january 11th afternoon, just before her soundcheck in a location called The Artist Village.

Bernd: Great to see you here on ESNS17, here on the MS Princess, a hotel ship in the Artist Village. Which room number do you have?

Vera: 102.

Bernd: To be honest, I didn’t know you and your music. Here in the festival program you are listed as a jazz artist and I’m very much interested in Jazz and all its stories.

Vera: Really? As a jazz artist?

Bernd: What is jazzy about you?

Vera: I’m coming from a very jazzy background, but I don’t consider myself as a jazz artist at all (laughing). In my band everybody graduated from a jazz academy. The Academy of Music, the Jazz Department of Budapest in Hungary. I used to listen to a lot of Jazz, not so much these days, but I’m very aware of the Jazzscene. I like the history and the culture that comes from jazz and even before that and this all inspired me greatly. But the music, that has formed out of it today, what we play today, is not really related to jazz. Maybe just the fact, that it has chord changes that are not typically to be find in pop songs. But even in pop music, we can find so many different colors, and this fits as one.

Bernd: You also have a jazz typical double bass in you band!

Vera: We have, but I don’t know, if this is jazzy in my band. You know, there are many double basses to find in many different musical genres. But we also use a bass guitar and a Moog synthesizer. It’s a big mixture. To be honest, it’s very difficult, to label music. When I see for example the Montreux Jazz Festival videos, I see they have bands from the Talking Heads to Lizz Wright to Jamiroquai and all kinds of genres. I really enjoy that, that they do not have all those boxes available anymore. Because I hate being put in boxes. I have at least five different genres in my head that I want to present in one gig.

Bernd: You also played in a group called Vera Jonas Pyjama Sessions. Please tell me more about your pyjama and its sessions!

Vera: Well, my pyjama right now is in my room number 102. It’s a very important asset of my being. I write a lot of music in pyjamas or like very comfortably clothes. And that band is a London based band. I used to live and study in London. That’s where the whole songwriting process and taking it seriously started. There I started putting songs together as in a set, and I thought I don’t want to name the band just my name. I wanted to call it Pyjama Sessions, but everybody said I should put my name next to it. Yeah, like this, it got lots of people’s attention and the whole idea of a pyjama feeling, which is a very important feeling for me. All the songs that I wrote and still write are coming from a very cozy circumstance. I don’t sit down and write. I do a lot of demos and I pick different styles and different lyrics. I collect words, I have notebooks and stuff. For me, it’s a very intimate situation. And I think, being in a pyjama is one of the most intimate environment, you can have. To wear that clothes, which no one can see, but very comfortable.

Bernd: It sounds like the moment where you can feel totally natural with yourself and it opens the gates for your creative writing.

Vera: Exactly.

Bernd: I saw you are a singer, a songwriter and also a dancer.

Vera: Ohhhh, where did you see that?

Bernd: Well, I saw it at least in one of your videos. I think, you have kind of special connection with dance, with modern ballet?

Vera: Ohhh, wow! You have a very good eye!

Bernd: Is that true?

Vera: Yes, I danced for many many years, very good! No one has ever spotted that!

Bernd: And we have the same friend on Facebook, Csilla.

Vera: Oh yes! I worked with her! She’s incredible. She’s also part of a theatre group called Artus (www.artus.hu), which I used to work with for one play. I think, that’s where we met.

Bernd: Please, tell me more about your dance background.

Vera: When I was a kid, I didn’t grow up to become a singer-songwriter. Even a musician. What was very effective and influenced me a lot, was the state of being on stage. Not really acting, that came later. That’s about becoming someone else and that’s not really my thing. I wasn’t really talented in acting, but the idea of delivering a message on stage got me. To affect people and influence them in some way, I wouldn’t use it as a power, but as a tool to get a message through. That really inspires me incredibly. It’s a weight in a way, it has a lot of responsibility, but with this I feel comfortable in taking it. Like in dance, many times I was in the first row and they pushed me a lot. But there was always something, that stopped me. It was a very important part of my life and on one point growing up as a teenager I couldn’t just put it away. When I became a teenager, I went deeper into art, like into books, films and plays. For a period of five or six years, I even wasn’t performing, I was just sucking art out of the world. Then I realized this all much clearer. I went to university to study Social Sciences because I was very interested in people. Still I am today. I took part in lots of European Union sponsored programs like in the themes/fields of Antidiscrimination, Intolerance, World Peace and much more. I felt, like it’s great and I could be a real activist. Because I’m also a real active person.

Bernd: Like a dancer!

Vera: Yes, like a dancer! But I needed something else. Then music came very close and like this I got lucky in many ways. I had many good mentors and friends. They gave me that special push that I needed to step on a path and start working on it. I think, this is a very important part.

Bernd: You studied and graduated at the London Center of Contemporary Music School. Since then you perform a lot between London, Budapest and New York. What did you learn during your study the most and still use today?

Vera: It was a three year course and for two long years we studied everything. My major was singing and I started all things related to singing, like vocal techniques, style, arranging for a choir and a jazz band, for horns and for strings, writing music for movies or video clips or commercials. I really liked this group, because the main motto was, if you want to be a musician, you can become a rock star as well as many other things and live from music in many ways. If you are lucky and you have all in it, you can become all this, even a rock star for the rest of your life. But there are tons of million fields in music, where you can satisfy and fulfill your dreams as a musician. I really liked that approach, because I like writing lyrics for others and writing music for other projects, which is very inspiring. They pushed it greatly. We were working in a studio with producers and we were able to become a producer or arranger. In the third year we all choose, which field we wanted to aim at. Then I went to study some writing and that was tough. My songs don’t really fit in the straight line of pop and rock songwriting. The professional songwriter is often writing for a pitch. There is an obligation, there is a tender opening saying that there is this and this band and they want this specific kind of music in this style and this is their main theme. For example a break-up or a love affair, a party and so on. Then you have to write it according to very strict schedules and if they choose it, you can be happy, but if not, you carry on. So, it’s very tough and very demanding. Just tough in general. I could write some songs, that they like, but the majority of my songs almost failed. (Laughing). But just in general all this was super inspiring. When I started realizing, I was happy not to be fitting in this general path. When you feel, there is a line, when they say, you cross it, then you’re out. I just felt, I can not just not cross this line. And you even feel happy about this. I’m a very law-abiding person and I want to be good, want to do things good. Then it’s very liberating to realise, in some ways you just can’t fit in those special boxes and still feel good about it.

Bernd: Did you have special mentors in that period?

Vera: Absolutely. Professional songwriters were teaching us. The techniques they taught us I loved very much. They were very useful for myself. Like how to overcome your writers block, how to deal with all those things. You have to deal with a lot of emotions when you write songs. Even if it’s not for yourself, you still have to take a spoon and put it in your soul and take something else and put it in. The nature of the beast as an artist is not just “I love you, I hate you”. Somehow it needs to touch you, if you want to be satisfied. These tools were very useful for me to learn. Even just to be in London was a big thing, London is my love. I have a love affair with that city and it’s incredibly vibrant and different.

Bernd: You are doing many different things in your musically style, in your profession. You are a singer, a songwriter, you compose music and lyrics. In a way we can see you like a poet.

Vera: I don’t know. It’s a very high description for me, to call me a poet.

Bernd: But you create something. Not only the music, also the lyrics.

Vera: Yes, absolutely.

Bernd: Then you also create videos what makes you very busy! Like a dancer. When I realised you are a dancer I understood all better. A dancer has such a high energy.

Vera: It’s fine that you say this, because at the same time I love sleeping! I sleep incredible amounts of hours. But I do not smoke, even not drink. Well, sometimes I try a little bit of wine, but I’m really not an alcohol-party-person at all. If I party, I want to dance.

Bernd: How did you become the Vera Jonas Experiment, how did you become a really professional musician? You graduated in London and then?

Surprisingly the MS Princess Hotel Ship owners dog entered our conversation.

Vera: Okay, that was a bit tricky. Accidentally I created two bands, one in London and one in Budapest. In London it was more conscious, creating that band. At the same time the bass player of that band, he was a very old friend of mine and for some reason we started emailing each other’s songs and ideas. That evolved into playing a few concerts in a duo first, later we invited a percussionist. That was the moment, when we became the Vera Jonas Experiment. Because the music became so powerful and rocky, we changed from percussion towards drums. The guitar player in my band is another very old musical partner and it was no question to continue with him as well. When all this came together, it was just a line of events that fell into place. I was already living in London and I thought about maybe staying there. Then some nice venues invited us to play. To be a support for Theo Bleckmann (www.theobleckmann.com), maybe you’ve heard of him, he’s a great hero of mine. Then the TEDx asked us to play on their conference. Small things came together and like this, we suddenly had a band and opportunities.

Bernd: How did you become successful? Right now you are traveling, you tour really a lot.

Vera: I don’t know. Am I successful?

Bernd: In Hungary you are absolutely someone!

Vera: Yes, but I’m not a mainstream artist. Being inside this ship is not the same experience as looking at it from the outside. It has its ups and downs, it has a lot of work, a lot of insecurities, always these waves. I think, it’s probably the very deep desire to do something. That’s what we have. What I really appreciate in the band, they are supporting me incredibly. It’s very flattering I’m successful and so active, but I wouldn’t be able to do this without them. Their support as musicians is great! They are not even session guys. They are very deep hearted musical souls, they all have their own other bands and platforms. They always question, they always challenge me and that for me is very important to have. To have real partners in this band.

Bernd: How did you choose your band members?

Vera: I started writing the first songs with the bass player, his name is Andras Csizmas. The guitarist Marton Fenyvesi has also been a big help, he played for example in Pyjama Sessions in London often with me. He is still a very close musical creator to me. It’s him, who arranges most of the songs and very often he also co-writes with me. I have been a big fan of the drummer for years, his name is Hunor G. Szabo. I think, with him I started my carreer as a groupie. (Laughing). Then, at one point, when I felt we need a drummer, I asked him without any doubt.

And then Vera talked to the dog again, she told me, his name is Max. Please check the pictures! She told me, she’s a dog freak.

Vera: When I was arriving here on the ship and I saw him, I was just gone! Now, he is even posing for Zoltan! I want him!

Bernd: So, you described already the magic playing with your band. It seems, you are a very good team.

Vera: Yes, we are. I’m not trying to discard what you are saying. It’s just, I feel like there is a lot of pushing in being perfect today or being successful all the time and being 100 percent. I really feel, that reality and the realness of things is much more interesting and inspires me even more. Last year many incredible things happened. Even lots of very difficult stuff happened to us. All the time. As I see, we are growing and expanding and crossing boarders and at the same time we all have an incredible amount of challenges and work. We all keep this together. That is success for me by the way. To be able to balance that. If I was just successful with all the great things that happen, I wouldn’t be a fulfilled person.

Bernd: But, if I may say this, I can see a growing line. Since 2013 you steadily presented new CD’s. To me, this is a very strong gesture. You offer a CD, EP’s, a Single, you are constantly busy working on your path. And with this you offer something to the people, so they become more aware of you. Also you work in many different fields, what made me become interested to do this interview with you. Right now you live in Budapest. You are born there? Why do you still live there and not in London or New York?

Vera: I want to live everywhere. Even when we came here to Groningen, I was thinking it would be fun to live here. I could be cycling to the shops every day. I was already thinking about moving here (laughing). But I don’t plan these things. They kind of happen. I don’t think I will live my entire life in Budapest. I love the city, the city is so convenient in so many ways. The cultural level and value is incredibly high. Whenever someone comes to visit, I’m so proud I can offer at least five different very interesting cultural things, from Free Jazz to amazing classical music, to beautiful dance and contemporary plays. All kinds of things happen there at the same time. That happens everywhere, but Budapest is a small city. In London of course, there are 10.000 things happening at the same time. But there are 10 million people living there. And we have 2 million people, and still it’s happening. Hungary is a very challenging country in many ways. It’s not easy to live there, it’s not easy to face the differences of living. The country is very broad and it’s difficult, but at the moment right now it’s a very safe and cool place for me. And I’m ready and open for other places as well.

Bernd: How is the music scene in Budapest?

Vera: It’s vibrant as hell. I love going to live shows. I really like the experimental scene, it’s very interesting. Even with my music, I do not belong to a mainstream scene in Hungary at all. This music, that I present and do, I see in western Europe it’s considered to be more pop music and many radio stations play this kind of music. But in Hungary it’s completely underground. It’s just too contemporary. It’s edgy, it’s this and that, it’s not straight pop music.

Bernd: You sing even in English!

Vera: Yeah! The Hungarian music scene is very vibrant and I think between 2000 and 2010 lots of new underground bands came to the mainstream scene. But since 2010/2011 this more western sounding English speaking eventful music became alive. I appreciate and love this.

Bernd: In 2014 you released an album called „Game“ in Japan. In the video clip I saw you dancing. From that moment on I realized, you are also a dancer. You also performed and recorded with the San Francisco String Quartet. I saw a very nice video! Can you tell me a bit about that project?

Vera: It was just one short project. The story starts when I went to New York. The reason why I played in New York was because I was selected by One Beat Fellow (1beat.org). 1 beat is a program sponsored by the State Department of the United States, Hillary Clinton used to be the secretary of this department and she was responsible for the State Department. They did a program called 1 beat, which was a very interesting project. They choose 32 people from around the globe, from everywhere. There were only five of us from Europe. We were musicians from all kinds of genres and styles and backgrounds and instruments. Incredible people. We met in Florida. There we worked together for two weeks and then we toured the east coast together ending in New York. That was a really incredible project for me. I stayed in contact with the American Embassy in Budapest. Then they called me, saying, there is a street cello quartet, they are coming to visit Budapest, and they asked me to help organizing some concerts. They asked me a month before they came. I said: Well, it’s a bit short notice for me, but I will ask around. Then I realized, I had a free day and wanted to record something with them. Then this cooperation happened. I had a song, it was just finished, and they even inspired me to finish the song faster. My guitar player Marton wrote the arrangement for the strings. Then I called the Bartok Conservatory in Budapest, they offered a room, I called some friends who do some video and they came to help. It was really a very quick action to put these things together, almost improvised. We had a great time together and we made plans for something else in the future, and hopefully we will.

Bernd: You are also part of the Ferenc Snetberger Music Talent Center (www.snetbergerkozpont.hu/en). I saw recently a beautiful record of this Hungarian guitar player Ferenc Snetberger on ECM Records. He lives in Berlin and I would really love to talk to him in the future. Then I saw while doing my research for our talk, this Musical Talent Center is organised through him. Many Roma children are getting a musical education there. What is your connection with this music center?

Vera: The idea came from 1 beat as well, from this American program. Apart of touring and playing music they had this model called „The Street Studio“. This is a peacemaker model. I don’t know, if they are aware of it, but I think it’s an incredible informal peacemaker project. What they do, they go to the streets, they put out the laptop, speakers, instruments and some electronic devices and microphones and they invite people to join singing, playing, performing, rapping, tell a poem. They have a guitar and ask: you want to play two chords? We have instruments that make sounds, you want to play it? Then they collect all these sounds and record them on Ableton, a music computer program and it creates loops and then they do a studio session live. Everything that people add to the music is being played back directly. This creates a very special vibe. It doesn’t matter who wants to perform, everybody is welcome. It’s an instant adding of instruments and sound sources. People sometimes are mistaken and think, it is a jam, but it’s not. Sometimes they say, when they are tired, we invite people to become producers of a song. Like: we need a whistle, can you whistle? Please, whistle for me. Then I need a beat under it. Okay, can you play a beat?

It’s making music together without any boundaries pretty much. I think, it connects people, no matter, where they come from and I experienced it many times, it’s an instant connection maker. Then it also bring music very close to you, to all of us. I’ve often being told how lucky I am, because I’m connected to music and able to do it. I always say, I think, everybody can be connected like myself. Or anybody, who is into music. It is just in general in us, a given quality. Some people can play better, some play just two chords, but still we have the same level of connection. So, I thought, I should bring this project to Hungary. It’s called the Found Sound Nation (www.foundsoundnation.org).
Then I contacted the Snetberger Institute and they said yes. I think, Ferenc doesn’t know much about it. I met him once and I presented the idea to him, even he does not care much about electronic devices. He just plays on the guitar, the natural and pure way, on an incredible level. That’s the core of what he does. He is highly respected by his students. When I came with this idea and he was like: Okay, great, take my kids, stay at our institute, do whatever you want, I don’t care so much. (Laughing). That was very nice. Some of the students applied and we are still in contact, we toured with this project, we went to different cities and festivals in Hungary, and still sometimes we get invitations. It needs a lot of money constantly, but it works very well.

Then suddenly Vera asked her manager to bring us some water.

Bernd: Is this water from Hungary?

Vera: I’m not sure.

Then we took a short break for a photo session.
After that we toasted with water and wished each others a happy new year!

Bernd: I read something nice on the website of Found Sound Nation. “Music is a form of cultural diplomacy”.

Vera: It’s beautiful. I do agree with this 100 percent. For me, tolerance and understanding are very important. I face a lot of intolerance, lots of cultural problems.

Bernd: This time is very explosive.

Vera: Yes, today it is. I don’t believe in bringing tolerance with just saying things like: Be nice to foreigners! Today this is a very hot topic. I travel to many places, I’ve seen many different cultures, even when I go to have my holiday, I travel far, I like to go to crazy places in India. I love India. I’m crazy about the whole mess there. I realize, that tolerance does not work with just deciding to be tolerant. You need to have a human experience with it. You need to know somebody from that group of people, to understand what they are about. You cannot just read about someone and say: “Oh, they are this and that, hmmm. I like their accent, unless they come close and knock on my door”. It doesn’t work like that, you need to have a personal experience with them and I think, this is cultural diplomacy in music to play something together, to try something together, to create something together, to spend some time together doing something and having the same aim. Your aim is to create a song together, and when you do that, you forget all about where you’re coming from, what you think about differences in the world, who you vote for, who you pray for, then you forget about all these boundaries. Then you focus on that aim, which is common. I think, this can break lots of discrimination and loads of bad emotions, that are constantly available and active.

Bernd: When I talk with singers, I always get the idea, we are all humans here on earth and we all share air with each others. You as a singer, share the same air, where you perform, with the audience, and even all living creatures. And you create sounds, you create music. And people enjoy this.

Vera: I realize that. But I need those people too, to make it work. I like my pyjama songs that I write, they are very special to me. But these songs have a different life and an awesome journey, that they go through when they meet the audience. That makes the song different. A song evolves and changes and it pushes to become this and that and that’s another inspiration of form, to play something live in front of an audience. I always try to advertise on our shows, we are on this journey together. If they follow what I do, then they are also part of it. It’s not just a very catchy life, I really feel like it, it’s there, we create it all together.

Bernd: How is it for you to perform? In front of an audience?

Vera: I’m very happy when I’m on stage but I’m usually very scared. I feel nervous and sick.

Bernd: Why are you scared?

Vera: Well, I’m very nervous. But then, when I go on stage, people don’t see this. But I have terrible nightmares, lot’s of them. Going on stage, my guitar breaks, the strings break, the pedal doesn’t work, there is no sound, I have no voice, anything that could happen frightens me. I have a dream where I go on stage and there is a wall on the stage and I cannot get away from the wall, but it separates us from the audience. So, I have all these dreams.

Bernd: What do you do before a concert?

Vera: I like the preparation part and I like to be alone. If there is no make-up or any hair people to help, I like doing it myself. Then I cannot talk to people at all. I have to be silent and I like being alone then. Even if there are only 10 seconds, I just like to have that focus in that moment.

Bernd: And then you enter the stage and all is fine.

Vera: Yeah! Not always. Lots of things can happen. I’m comfortable on stage. For most of the people this is very scary, but not for me. It’s like: Now I can do things. Now is the time to do something.

Bernd: And then, when you sing and play your guitar, where are you then, what’s happening then inside of you? Do you enjoy the music, the audience?

Vera: It’s a ping-pong of thoughts in my head. Sometimes I’m really just in the music and let all go. But at the same time we play lot of complicated stuff, where I have to focus on what we are doing. Also when I’m cueing the band to make sure they know that I’m making a cue right now and they should listen right now and look at me. Usually when I don’t play the guitar it’s easier to let go. In the last show of the last year we had a very nice stage and there was a little extra stage element coming out and I was able to go really into the audience and they were surrounding me. I felt so much safety, even everybody is looking at you and all the focus is going towards you. For some reason that’s a sense of safety for me. It’s like I can grab everybody and say: Come closer! For me it’s a very powerful moment to experience.

Bernd: In these moments you are connected with the audience of course. Do you feel their mood, their expression?

Vera: Yeah! Of course. When you travel a lot and you play in different venues, you always face different audiences. Like sitting down, standing up, in a party mood, all drunk or not yet drunk, it’s always different. And to get into the mood, you cannot be stiff about it. You cannot say: This is the show we are doing, no matter what the audience is up to. We have to be flexible. For example tonight we have 45 minutes to play, even at each show here. We play in three different venues, two in the evening and one in the afternoon tomorrow in the record shop. We will have different shows, not completely, but we have to adjust to the venue and the people and we are going to see, which songs to play then and which songs not. And I like that. It’s a pop-rock band, but we have a sense of improvisation in it.

Bernd: That makes it all more jazzy!

Vera: Maybe! (Laughing).

Bernd: How did you get here on the Eurosonic?

Vera: We applied. To be honest, I don’t really know. Here are three Hungarian bands and first I thought there would be only one coming. Then it turned out, there are two and when I heard about that, I thought, we are not in. Then we received an email saying, we would like to invite you to come. And we were like: What? What happened? How did this happen and who actually invited us? I still don’t know the story behind it. Also the fact, we have to play three shows, I have no idea, how this happened. I think, there is a secret guardian angel somewhere, who picked us.

Bernd: The angels are very active here!

Vera: I think, someone picked us and I’m not sure if I know the person or not. All the other Hungarian bands only play one show. I just have no idea, how it happened.

Bernd: You brought all your instruments in the bus and you have to build up. You have a management helping you with all?

Vera: Yes. We have an incredible sound engineer who knows all the set-up.

Bernd: Just in general I want to ask, what is your music about?

Vera: It’s about everything and nothing. It’s very personal easy listening. The lyrics are about my personal experiences I have been through pretty much and what I learned from them. That’s my perception.

Bernd: What did you learn?

Vera: I learned, that love is much more powerful than anything else, ever. That’s very trivial but very true. I have been often up and down and even further down and further up and then falling again. I just realized that it is very hard to overcome pain and difficulties, but with love and consciousness you can. The other very strong thing in my mind is often perfectionism.

Bernd: The message of your music is about love?

Vera: And being real. It’s the trade, the slogan to be yourself. And be cool. But when it comes to the bottom of it, it’s fucking hard. It’s really hard to be yourself. I can not be myself, because I want to be five different persons at the same time. But the main point about this is: It’s okay. Even if you want to be five different persons at the same time. And it is okay, if you don’t know who you are. And it’s okay, if you don’t know, what you want. And if you don’t know where you want to go and where you want to be. That is love! Loving your choices, loving your not knowing. And I’m going through this fase right now, when I’m starting to press my not knowing and my uncertainties and not feel guilty about them so much. Lots of it is written in our songs, especially in this last album of ours, in „Tiger, Now!“ It’s about being a tiger.

Bernd: This is a very interesting aspect. Time and people are changing, the generations are changing and also their ideas about life. We had generations protesting a lot. You are standing strong for understanding, accepting and love.

Vera: Yes. I think, acceptance is very important.

Bernd: You don’t feel any protest in your work? For example against politics?

Vera: I’m not political but I’m very much into humanitarian activities. Today a lot of things are happening that are shadowing Europe and the world. And we still don’t know, where this all will bring us. There is a lot of hysteria about it, about the US elections, the new president, the Brexit, the refugee situation and its crisis, and it is all crazy and it’s blown up even more. I try not to see this all as a catastrophy right now. There are lots of shitty politicians around and they always were. But then I think, there are also people who have some inner problems they did not solve, which is deeply connected and rooted in loving, not loving, not accepting, accepting and all that.

Bernd: You still can have a good time, right?

Vera: Yes! Absolutely. I’m pointing fingers often to people for what they do wrong. People who are far from me. The prime ministers, the politicians, the people with power, they do all this and that. But at the same time I feel, the only way to change what is happening right now is starting with myself. And starting within my small circle. It’s not at all complete, it’s not at all perfect. I can change the things that I write, I can put all the messages that I want and believe in. I don’t want to point fingers at anyone like this at all, that’s not my philosophy. My philosophy is about working on yourself as I’m working on myself. That is the key to change. And if someone gets it, then it’s great.

Bernd: Can you tell me, how you are in private?

Vera: I have for sure a private life. I love doing sports, I started doing wall climbing now and I’m very interested in that.

Bernd: You have to come to Groningen. We have the highest climbing tower of the world, man made. He is 37 meters high (121 feet) and resembles a streamer spiraling up into the air and is called Excalibur.

Vera: Oh my God!! Amazing! I’m not good at it but I really like it. I like cycling and hiking and I love traveling. Like I told you, I have been to India a couple of times, this time I’m going to Sri Lanka for three weeks, I’m gonna just go wild with it, without plans, no hotels, nothing like that.

Bernd: Meditating?

Vera: I try to meditate, I’m not really good at it. But just travelling and meeting local people, I enjoy myself doing this.

Bernd: Can we expect a new album in 2017?

Vera: Maybe. We have a live EP, a remix album will come out very soon and I’m working on stuff.

Bernd: Thank you very much Vera! What a blessing!

Vera: Thank you too! My pleasure! - 60Minuten